Dear diary…

(Scroll down for English version)

Van egy baratnőm, aki egy furcsa életszakaszában van. Nyílván nehéz kívülállóként beleképzelni magunkat másik ember helyzetébe, azonban azt gondolom, hogy a barátnőm története nem újdonság sokatok számára. Természetesen egy blogbejegyzésben, amit több ezren olvasnak, nincs helye személyeskedésnek, én azonban itt eltekintek ettől remélve, hogy sokan tanulnak a példájából.

Ti boldogok vagytok?
Csak két válasz létezik:

igen” vagy “nem

Nincs “kicsit”, nincs “talán”, nincs “igen, de…” Ha nagyon naprakész és friss akarok lenni, akkor tudjátok, ahogyan az instán is fel lehet tenni a kérdést a ‘storyban: “yes/no“. És a választ úgy gondoljátok végig, hogy nem lesz ki lássa, nem lesz egy értékelés a végén. Csak Te látod, senki más. (Persze a boldogság relatív, mindenkinek mást jelent, a kérdés nyilván ennek függvényében, a saját életetekre vonatkozóan értendő.) A barátnőmtől sokszor kérdeztem meg, mindig azt a választ adta, hogy igen. Én hittem neki és nem kezdtem el feszegetni a kérdést, hogy biztosan boldog e. Most hosszú hónapok után azt a választ adta, hogy nem boldog. Sőt úgy folytatta, hogy tulajdonképpen eddig sem volt az. Hogy miért? Megpróbáltam kideríteni:

Magától értetődő, hogy minden ember más, minden ember halad az útján és találkozik új emberekkel, gazdagodik élményekkel, gyűjt tapasztalatot stb. Ezáltal úgy gondolom, hogy nem lehet az életet definálni, jó és rossz kategóriába soroni semmit. Hiszen minden relatív. Valakinek ez jó, valakinek az. Valakinek tetszik, valakinek nem. Valakinek ez a célja, valakinek az. Tehát vonatkoztassunk el a nagy átlagtól, ne általánosítsunk, mindenki koncentráljon saját magára és jelen esetben a barátnőm példájára. Hosszú idő után kibukott belőle a dolog, miszerint ő nem boldog. Én ledöbbentem amikor konstatáltam a tényt, hiszen meggyőződésem volt, hogy ha más nem is, de ő biztosan az. Meg volt mindene, amire az ember az életében vágyhat. Család, barátok, jó munkahely, biztos anyagi háttér, fiatal és szép… mi kell még?! – gondoltam. Látszólag kiegyensúlyozott volt az élete, nem nagyzolt, nem próbált polgárpukkasztani a közösségi mediában, mégis külső szemlélőként kipipálhatott mindent, ami egy képzeletbeli bakancslistán szerepel. Nemrégiben leültem vele és megkérdeztem tőle, hogy hogyan érti, hogy nem boldog? Hogy jutott el erre a pontra, hogy ezt mondja?

Azt mondta, hogy úgy érezte, hogy az elmúlt 6 évben amnéiás volt. Nem emlékezett pontosan, hogy hogyan zajlottak az események az utóbbi években, mert nem élte meg a pillanatokat. Sok eseményt csak a telefonja kamerája mögül nézett végig, hiszen kellettek a fotók és a videiók – amik őszintén, semmit sem érnek, ha az ember nem éli át azokat. Elgondolkodtatott, hogy hogyan jutott ide a világ, hogy régen jobb volt e bármi? Nem mondanám. Nem volt jobb, másabb volt. Mi, emberek képesek vagyunk az alkalmazkodásra, képesek vagyunk kortól, nemtől függetlenük belesimulni abba, ami körülvesz minket. És mi vesz körül minket manapság?

Hogyan legyél tökéletes?”
“Hogyan fogyj le 3 nap alatt 15 kg-ot?”
“Hogyan legyél sikeres?”
“Hogyan legyél gazdag?”
“Hogyan legyen több követőd instagramon?” 

Hány olyan lány van, aki szorong, remeg ha csak rákattint a kereső gombra az instagramon? (És rendben van, régen is sok volt a photoshop meg a parasztvakítás, na de kérem…) Manapság állítom 10-ből 10 ember nem azt a képet mutatja, ami a valóság. Miért? Ha csak egy pici filter, ha csak egy pici horizontális állítás, ha csak egy lehelletnyi mattítás van az arcon. Az nem a valóság. Posztoltok képet zsíros hajjal? Töltesz fel képet, hogy hogy alszol valójában? Minden reggel tökéletesen meg van terítve a reggelidnek és a kávéd tejszínhabja is már már costátszégyenítő módon hibátlan? Szerintem nem. Ezen kívül nem beszélve arról, hogy mindenki életébe belelátunk, ha akarjuk, ha nem. Az insta szerint érdekel engem a

“hogyan keszült…” videók,
a smink tutorial,
az ilyen volt és ilyen lett,
az összes “foodporn” bejegyzés

…megkérdeztem magamtól: tényleg érdekel? Dehogy is. Nem keresenék rá ilyenekre, de ott van, feldobja, megnézem. Aztán még egyet, meg még egyet…Ha egy évben, év végén kapnál egy számlát, aminek a vége nem egy összeg, hanem egy szám lenne és rá lenne írva, hogy összesen hány órát töltöttél el értelmetlen videók, elérhetetlen (és nem azért, mert nem vagy rá képes, hanem azért mert az maga nem a valóság) emberek képeink nézegetésével, ezáltal saját sorsod és életed sebeink nyalogtásával és egy igen magas szám szerepelne a csekk alján, szerintem kiülne az arcodra a döbbenet. Mondjuk, ha átlagot számolok akár a saját példámból egy napból és a reggeli kávé, a pirosnál eltöltött percek, amikor beszélgetek valakivel de megcsörren a telefonja és “gyorsan nyomok egy frissítést, már megnézem, mi történt azidáig” stb. összeadjuk és ha csak egy 24 órás napot veszek alapul, akkor az éves szinten közel 22.000 percet jelent.  Ez közel

15 nap.

Egy fél hónap. Ha év végén vissza kapnád ezt a 15 napot (és teszem fel van aki többet kapna vissza, mert a napi 60 perc szerintem egy megelőlegezett bizalmi szám ha mindenki őszintén a szívére teszi a kezét), mit kezdenél vele? Ennyi időt tutira elvettél magadtól. Ha most engem megkérdezne bárki, hogy mire vágyom a legjobban azt mondanám, hogy időre. Szerintem az ember életében ez a legnagyobb kincs.

Veszítettél el már közeli hozzátartozót? Sajnos szerintem sokan mondták most azt, hogy igen. Ha ezt a 15 napot visszakapnád és vele tölthetnéd, örülnél? Szerintem szintén sokan azt mondják, hogy igen. Hányszor volt olyan, hogy a kutyád odament, hogy foglalkozz vele, de te a helyére küldted, mert egy szar napodon a telefonodat nyomkodtad és semmi mással nem akartál foglalkozni? Megsúgom, a kutyád egész nap azt várta, hogy vele legyél, neki nincs telefonja…de hogy még okosabbat mondjak, ideje sincs. Nem lesz ott melletted 70 évig. Hányszor volt olyan, hogy a gyerekednek a kezébe oda dugtad a telefont, tabletet csak hogy te nyomkodhasd a saját okoskütyüd? És hányszor veszekedtél vele azért, mert utána elkérte és felháborodtál, hogy mindig azt az átkozott tabletet akarja nyomkodni. Megsúgom, nem a telefonnal a kezükben születtek a babák 2015-ben sem. Ezeket a perceket soha nem kapjuk vissza. Az hagyján, hogy nem kapjuk vissza, de életünk végén nem lesz egy bizonyítvány, amibe beleírják, hogy “gratulálunk, élete során 726176 percet töltött el felesleges és értelmetlen videók nézegetésével” – csak azért, hogy kizárja a külvilágot és a saját problémáján túl, inkább nézegessen videókat és posztokat a világhálón.

Ti őszinték vagytok saját magatokkal?
A barátnőm sokszor nem látja magát reálisan, ezáltal nem lehet őszinte önmagával sem. Nem mondom, hogy soha, de általában nem. Azáltal, hogy önmagához nem, hozzám sem vagy a környezetéhez sem. Ami véleményem szerint nagyon nagy probléma. Ha megkérdeznénk 10 embert, 9 biztosan azt mondaná, hogy nem elégedett valamivel a testén. És ha a kérdés arra irányulna, hogy belül mivel nem vagy elégedett? Mit mondanátok? Egy másik barátnőmmel nagyon sokat beszélgettünk erről és arra jutottunk, hogy ez nagyon eltorzult a mai világban. Napi 1,5 óra edzés, diéta, figyelemfelhívó cuccok, smink, haj, látszólag minden tökéletes. Ez heti szinten majdnem egy egész napot vesz el egy hétből. A belsőtökre Ti mennyi időt szántok? Arra is van heti egy egész napotok? Azt hiszem sokan azt mondják, hogy nincs, meg majd lesz a jövőhéten, most nem értem rá a saját dolgaimmal foglalkozni. Ha Ti magatokkal legbelül nem vagytok rendben, más miért legyen? Elismerem szép a szálkás test, jól néz ki a barna bőr, de a barátnőm példájára visszatérve ő beleesett abba a hibába, hogy a mániájává vált. Elkezdett diétázni, heti többszöri edzés, a külsőségek átvették a fontosabb szerepet. Mindig nehezebb célt, elérhetetlenebb súlyt és hosszabb hajat tűzött ki célnak. Ha pedig elérte megkérdeztem tőle: most boldogabb vagy? A válasz “nem” volt. Az instán mit látsz?

Diéta No.727″,
“ilyen volt/ilyen lett”,
“gym video”,
“hatalmassá gyúrt izompopók”,
“szilikon cicik”,
“bomba nők”.

Megnézed és attól is elmegy az életkedved, hogy hajat moss aznap. Szerinted ők boldogak? NEM. Nagyon sok ilyen nőt ismerek, a válasz egyértelmű nem. Nem egyenesen arányos az a dolog, hogy ez mind kitartást, elszántságot igényel, amiért minden elismerésem, de nem tesz boldoggá (legalábbis azt a kb 5 percet leszámítva amíg megkapják az első helyezést egy fitnessversenyen). Azt már kevesen látják, hogy ezen teljesítmények mögött rengeteg idő, pénz, energia és feláldozott egészség van. Ja, hogy azt hiszed egészsgesek? Nem teljesen. Egy ilyen megmérettetésre az emberek javarészt 6-8 hétig olyan szigorú versenydiétát csinálnak, ami komoly lelki nehézséget jelent. A verseny után körbetelefon a családnak, hogy “bocsi, a bunkózásért csak tudod éhes voltam”. Végigposztolják a 6 hetet azzal, hogy ilyen hal, olyan csirke, ilyen protein stb. Majd az áhított kockahas elérése után büszkén vállalva tolják be a napi 10.000 kcal az éremmel a nyakukban. Szerintetek ez egészséges? Nem. És a versenyekkel nincs semmi gond, az egy életstílus. De nem mindenki versenyző, egy átlag ember az átlag napi edzésével NEM fogja elérni (és nem is kell). Ma már mindnki coach és personal trainer aki magára pöccintett két kilogram izmot és ivott két protein shaket életében. Miért nem írják ki a posztok alá akik már évek óta versenyeznek és használnak olyan szereket amiktől valóban úgy néznek ki, hogy ráment a hormonháztartásuk? Hogy azok a nők évente örülnek ha 2x menstruálnak? Azért, mert ezek nem pozitív és nem kellemes dolgok?! Ja, igen. Az emberek javarésze figyelmen kívül hagyja ezeket a dolgokat és sajnos ezáltal befolyásolhatóak. Sokan elhiszik amit látnak és amit láttatnak velük.

Apropó pozitiv gondolatok és az “instakasztok”. Ha már a kategióráknál tartunk és beszéltem a tökéletesre maszkirozott életet mutató képekről és az álomtestet kecsegetető instásokról, átkanyarodnék a

“positive vibes, positive life”

kategióriához. Az elmúlt majdnem egy évben tudatosan figyeltem a szűkebb és tágabb értelemben vett környezetemet. Azokat az embereket akiket személyesen ismerek, azokat, akiket akár csak a social mediából. Tegye fel a kezét, akivel megesett, hogy egy ismerőse panaszkodott neki, hogy mennyire nehéz az élete, nehéz a párkapcsolata, munkája stb. majd pár óra leforgása alatt egy instafrissítésnél egy mosolygó selfie-t és egy pozitív gondolatot kapunk az illetőtől. Bennem mindig megfogalmazódik a kérdés, hogy miért? Az emberek nem bírják a kritikát? Ha ezt a látszatot mutatják, akkor ők maguk is elhiszik, hogy minden rendben? Attól a pár like-tól és néhány kedves szótól valóban jobban érzi magát? (És félre értés ne essék, tényleg aggódva gondolok erre a kérdésre.) Ha “igen” a válasz, akkor sajnálom, hogy az az adott ember eljutott egy olyan szakába az életének, hogy egy virtuális világtól várjon pozitív visszajelzést. Általában ehhez kapcsolódik az is, hogy próbálják egy-egy sikerorientált, pozitív, bölcsnek tűnő gondolattal is feldobni a semmitmondó képet. Ha megnézem ezeket a képet, elsőként az emberek szemét szoktam megnézni. Általában ugyan azok a gondolatok futnak végig a fejemben: Vajon ő boldog? Vajon miért készítette ezt a képet? Miért akarja azt a látszatot kelteni, hogy boldog az élete? Attól vajon boldogabb az élete, hogy ezt a látszatot kelti? Manapság egy facebook vagy egy instagram oldal számomra olyan, mint egy önéletrajz: mindig elgondolkodtat, ha egy fiú instagram oldala csak a saját maga selfie-zéséből áll, ha egy fiatal lány lényegében az összes képen lenge öltözetben próbál minél több like-ot bezsebelni, ha az újdonsült anyukák teleposztolják az oldalukat a baba minden pillanatával, legyen az publikálásra való avagy sem. Viták elkerülése végett: mindenkinek önálló döntési joga, hogy mit posztol, senkinek nem szeretnék beleszólni a mennyiségi és minőségi efféle dolgaiba, számomra az az aggasztó, amikor látok egy ilyet, hogy miért csinálja? Ezeknek az embereknek hol vannak a barátai, családja, hogy megkérdezzék tőlük, hogy “miért”? (És a miért-et jelen esetben teljesen építő szándékkal, segítő jeleggel értem). Fordított helyzetben, ha egy közeli barátom (akivel tegyük fel napi szinten tartom a kapcsolatot és mindent elmesélek neki) látná az én “öléletrajzomat” és felmerülne benne a kérdés, hogy “Ő biztosan boldog? Hiszen nem ezt mesélte” szívesen venném, ha segítő szándékkal, de megkérdezné, hogy minden rendben van e és szeretné, ha végiggondolnám, hogy biztosan ez a jó megoldás jelen esetben? Nem beszélve arról, hogy nemtől és kortól függetlenül ezek a felületek bárkihez eljutnak, így – bár sarkallatos példa de igaz – ugyanazokat a valótlan, vonzónak hitt képeket látják 45 éves férfiak és 13 éves kislányok. Amiben nincs megállj:

#felespoharataszájukracuppantótinik,
#szülővégigasszisztálósszájfeltöltőskissrác,
#tökéletestestűújdonsültmamik,
#businesswomenwannabestyle,

és még sorolhatnám. Amit megtanultam az elmúlt időszakban az az, hogy attól függetenül, hogy látok valamit, nem szabad elítélni senkit. Nem ítélkezem senki és semmi felett. Nyilvánvalóan mindenkinek meg van rá az oka, hogy eképp cselekedett és az adott publikálást érezte kézenfekvőnek. Legyen az egy szakítás, egy gyerekkori trauma, munkahelyi gondok stb. – nem ítélkezhetünk, mert nem tudjuk, hogy mi van a háttérben. Az egyetlen dolog, ami felmerül bennem az az aggodalom. Az emberek ingerküszöbe az egekben. Már olyan dolgokat vesznek természetesnek, amik nem azok. Nekem nincs gyerekem, mégis rettegek attól a gondolattól, hogy ha lesz, akkor ebben a világban fog felnőni. Nem szeretném, ha a gyerekem megkérdezné majd tőlem, hogy miért csináltam vele minden reggel tükörben pózolós selfie-t. Nem szeretném, ha megkérdezné, hogy miért raktam őt ki a közösség elé minden pillanatban, miért mutogattam őt, mint egy cirkuszi mutatványt. És ismétlem önmagam, szerencsére mindenki azt publikál, amit a szíve diktál, csupán aggódom azért a generációért, akik még nem tudják azt mondani, hogy “kérlek, ne jelölj be ezen a képen”…mert mindösszesen még csak 0-3 évesek.

A barátnőm azáltal, hogy nem volt megelégedve magával és az életének sok részével, úgy döntött, hogy nem oszt meg fotót, nem posztol tovább. Biztosan sokan kérdeznétek meg, hogy miért fontos ez vagy ki a barátnőm? Lehet bármelyikünk…
Én személy szerint több, mint egy éve nem vagyok már a Facebook tagja. Annó többen megkérdezték, hogy hogy bírom? Illetve, hogy hogyan fogom tartani a kapcsolatot a barátaimmal? Mindig sokat mosolyogtam ezeken a kérdéseken. Igazság szerint az összes igaz barátommal azóta napi/heti/havi szinten találkozunk, folyamatosan tartjuk a kapcsolatot és minőségi időt tudunk tölteni. Tudunk egymásnak új élményeket átadni, amikor végre látjuk egymást és nem kell azt mondani, hogy “tudom, már láttam a facen”. És igen, van instagram oldalam, ami privát és én is megosztok rajta képeket, általában olyanokat, amik szépek, világosak, cukik, kutyásak. De tudjátok mit? Volt, hogy visszanéztem egy éve készült képemet, majd sóvárogtam, hogy ott mennyivel vékonyabb, barnább stb. voltam, majd rájöttem, hogy dehogy is. Ez nem igaz. Csak idővel már elfelejted, hogy annó mennyit maszkíroztál egy-egy képen. Saját magunk egy olyan álmot kergetünk (és nem kell messzire menni, elég ha a saját házunk táján sepregetünk), ami nem a valóság. Ezért igyekszem a családomnak, a  barátaimnak és a közeli ismerőseimnek olyan virtuális naplót mutatni, ami igaz, ami valós, ami tényleg egy-egy megélt pillanatot mutat. Hiszen ezek igenis lehetnek pozitív jellegűek, igen is lehetnek építő példák.

Úgy éreztem az elmúlt egy évben, hogy nem tudok átadni olyat, amit szívesen kiadnék a kezemből. 5 évvel ezelőtt a semmiből indult a márkám és lényegében a social média erejének volt köszönhető, hogy eljutottam oda, ahol vagyok. Nem fizettem a reklámokért, csak feltöltöttem pár fotót a facebookra, nem volt filter, nem volt sztori, csak azt adtam, amit éreztem, azt posztoltam, amit át akartam adni a közönségnek. Az elmúlt évek magán-és közéleti történései hatással voltak rám és majd egy éve eljutottam egy olyan szintre, ahol azt éreztem, hogy itt most nem le és fel kell indulni, hanem egy pillanatra megállni. Egy olyan szakmát választottam, ahol fejben is ott kell lenni. Persze kitalálhattam volna néhány egyszerű darabot, de nem akartam. Hogy miért? Mert az elmúlt évek 7 kollekciójának minden pillanatára emlékszem. Minden kollekcióhoz tartozik egy történet és amikor ránézek a táskáimra egyszerre fog el öröm és egyszerre jut eszembe mindazon élmény, amit az idő alatt megéltem, az amíg egy a kezdeti gondolatból és kész termék lett. Az igazság az az, hogy ez kezdetben nem volt tudatos. Nem tudtam, hogy valóban ezt szeretném csinálni. Csak csináltam. 2012-ben még kevés táskatervező volt a szakmában, ám az akkori nagyok nagyon nagy hatással voltak rám. Szívesen gondolok vissza ezekre a pillanatokra, az első darabokra, az első vásárra, ahol nagyjából 25-en voltak. Aztán teltek a hónapok és az évek és hirtelen azon kaptam magam, hogy helyt kell állnom egy olyan vállalkozás élén, amit foglalmam sincs, hogy hogyan kell irányítani…(Folytatás a következő bejegyzésben).

/Bejegyzésből kiemelés csak forrás megjelölésével lehetséges/

Are you happy?
On the surface, it always seems there are only two answers to this question, yes or no. But happiness is relative, everyone is different and the question obviously is to be understood in relation to one’s own life, based on their life path and experiences. With this fluid idea of how happiness is defined, I think the answer is not just black and white and there are many shades of grey.

With this little bit of background, I want to share a story about my friend. She was the type of girl that was always happy, no matter when I asked. I looked up to her and was motivated by her persistently positive energy. But then one day, I noticed something had changed. The thing was that she was not happy. I struggled over the idea when I found out, because I was convinced that if she was not, then how could anyone? She had everything the typical idea of happiness was: a family, friends, a good job, financially stable, she was young and beautiful. Her life was seemingly balanced. When I sat down with her, I wanted to understand what had changed. So I asked her, “how did you get to this point? What had changed? Then she told me, and the answer wasn’t what I expected. She felt that she had just been going through the motions for the past 6 years and couldn’t even point out any particular events one would typically describe as “happy.” This she said, is because she did not truly live in the moment and was living life behind the phone in her camera. At first, this seemed to be a shocking answer, but the more I thought about it, the more I realized this is something we all experience to some degree today. Are we actually taking in experiences for the sake of enjoyment? Or simply because it’s going to be a great photo that will get likes on Instagram? Are we so engrained in obtaining validation and acknowledgement from the outside world that we have lost sight of what gives us genuine life fulfillment? It made me wonder. We are surrounded by social media feeding our innermost insecurities and aspirations:

“How can you be perfect,”
“How to lose 15 pounds in 3 days,”
“10 ways to get rich quickly,”
“How to get thousands of followers on Instagram”

… and the list can go on forever. This fills our everyday newsfeeds. And the answers to these questions are well, to put it lightly, misleading and pushing us further from reality. In today’s society, false hopes often replace true potential. Something as simple as an Instagram filter changes reality and expectation. That person you follow and look up to, may not even really be the way you see them. They are a misrepresentation of a false hope. Let’s be honest, you’re not actually sleeping in that selfie you’re taking of yourself, #Asleep. It’s a filter, not perfectly done makeup. That breakfast with the heart shaped froth on top of your coffee, is not how you eat every day. This has simply just become today’s “reality.”

How much time out of our day, our year do we spend being fed this reality? Let’s say we count only one hour in a day spent browsing through social media. That comes out to almost 22,000 minutes, or more staggeringly,

15 days per year.

And let’s be honest, I think most of us can say we spend more than an hour…

So coming back to the thought about my friend and her feeling of not living in the moment, what exactly does this mean? And I think the answer comes down to time. By spending so much time hidden behind our phones, we lose appreciation for the time and the experience we should be having, disconnected from the phone. Time is a precious thing that we’ve just simply come to take for granted. To put into perspective (in grave manner perhaps, but it illustrates the point): Have you ever lost a relative or a beloved pet? If you could get back 15 days with them, would you want that? What would that time mean to you? Now think of how much time we spend diving into our false realities hidden within our phones. That extra time you could’ve spent with your dog? That was spent checking Instagram. What about the holiday you spent with your family, sitting on your phone texting, rather than spending time with relatives you may not have much more time with? Those opportunities we miss because we prioritize what’s in our phone over the genuine true moments of living may be the reason some of us, like my friend, feels we are missing out on life. It’s time we will never get back.

But more than just the time spent indulging in social media, is the way it affects us internally. Seeing this unrealistic reality, we obtain unrealistic and largely unobtainable goals. How does seeing a perfectly shaped Instagram model affect your psyche? Imagine the amount of effort it would take to obtain these filtered goals? The training time, diet, makeup, hair, all perfect. How does seeing this every day affect your thoughts about yourself? The attempt of obtaining and never reaching these unrealistic goals causes stress and even the feeling of failure. Unfortunately, this isn’t even the worst part of it! Do you think having a perfect body is what defines happiness? Even if you achieve those physical goals, it is not the source of true happiness, just the accomplishment of becoming social media’s definition of being beautiful.

So what do I see this insecurity built by social media doing to people? I see people who may be struggling in their personal lives, having relationship issues, problems at work, whatever it is, who complain about it and say they are upset. However, just minutes later post a smiling selfie talking about how great life is. So the question is why? Is this something that person is doing to self-motivate? Or is it that they’re looking for validation from other people? In most instances, I’d say it is validation. This is what we’ve come to in the age of social media. That people find comfort more quickly in getting a like or a positive comment, rather than addressing what is actually wrong and identifying that issue.

My friend, by not being satisfied with herself and her life and not looking for validation or wanting anyone to believe there was a hidden reason, decided not to share a photo, she did not post. What’s important about this story you might ask? Or who is this friend whose story I’m sharing? Well, it’s me, or it’s you. It’s all of us who are dealing with insecurities driven by the expectations set by the unattainable standards social media creates.

Personally, I have avoided many aspects of social media over the past few years, including not even maintaining a personal Facebook page. I have always felt that those I’m meant to keep in touch with, I’ll keep in touch with and a website like Facebook isn’t going to change that. However, my business Facebook page started very simply, with a few photos, no filters, no stories, just my brand. By posting what was genuinely something I was passionate about, I had no fear of social media’s high expectations. I believed in my brand and now, all of these years later, I have 7 collections, new ones developing and an ever growing brand that I can tell my customers genuinely appreciate.

The moral of this story is that you should believe in yourself and believe in what you are passionate about. Don’t let the fears of social media hold you back from showing what is important to you, regardless of what you think the perceived reception of your posts or comments may be. Overcoming my fears helped me develop a rapidly growing brand that every day I wonder to myself, how did I even get here? What’s next? This story of the Petrity brand has still just begun and I look forward to sharing it with you each step of the way. (Next post coming soon…)